Tegnap délután megnyílt Bráda Tibor Munkácsy díjas festőművész üvegablak-terveiből összegyűjtött grafikai kiállítása a Szent Erzsébet Házban. Számunkra is megtisztelő volt, hogy a kiállításon a Váci Székesegyház Laetitia gyermekkórusa működött közre és Wehner Tibor művészettörténész nyitotta meg. A megnyitón lehetőség nyílt megtekinteni a Duna Televízió által készített közel fél órás dokumentumfilmet, melyben a művész kőbányai Szent László templomába készített üvegablakainak munkálatait láthatták az érdeklődők.

Bráda Tibor egész munkásságát alaposan ismerve nyitotta meg a kiállítást Wehner Tibor művészettörténész, akinek a megnyitóbeszédét az alábbiakban olvashatják: 

MEGVALÓSULT ÉS MEGVALÓSULÁSRA VÁRÓ MŰVEK

Bráda Tibor festőművész kiállítása

Sárospatak, Szent Erzsébet Ház, 2013. április 29 – június 29.

Bráda Tibor festőművész tárlatain – amelyek sorát immár negyven éve, 1971 óta követhetjük nyomon – a felvonultatott táblaképek, pasztellek és akvarellek bemutatása kapcsán rendszeresen el kellett mondani azt is, hogy a kiállításra került kompozíciók a művész alkotómunkájának egyik szegmensét reprezentálhatják csupán. Mert Bráda Tibor, aki az 1960-as években végezte főiskolai tanulmányait, s aki 1971 óta maga is a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára volt, pályakezdése óta a különleges, monumentális műalkotásokat termő ágazatokban is hallatlan aktívan tevékenykedett: pannókat, falképeket, festett üvegablakokat és mozaikokat tervezett és kivitelezett. Ebbéli munkálkodásában az elmúlt évtizedek során az üvegablakok készítése vált dominánssá, és talán legelsősorban ez határozza meg a mester működését napjainkban is. Most tehát, amikor a korábban megvalósult és a napjainkban készülő üvegablakainak tervei, és egy budapesti kálvária-képsorozat stáció-képei közül mutat be egy válogatást Bráda Tibor festőművész eme sárospataki kiállításán, akkor ezen művek elemzése előtt arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy ez a művész hagyományos képeket is alkotó, kitűnő festő, akinek munkássága a jelenkori magyar piktúra kimagasló jelentőségű teljesítménye. Mintegy negyedszázaddal ezelőtt regisztrálhattuk már, hogy „Bráda Tibor táblaképeinek jellemző jegyeit vizsgálva megállapítható: a művész sohasem lépi át a figurativitás határvonalát, a látványelemekből, a valós élethelyzetek élményeiből építi fel kompozícióit. Ezen alkotómódszer, művészi szemlélet azonban csupán a mélybe nyúló gyökerek révén kapcsolódik a hagyományos, természetelvű megjelenítéshez, kifejezéshez: a valóság tartományaihoz Bráda Tibor úgy ragaszkodik, hogy egyúttal el is rugaszkodik azoktól. Alkotóelve a szemlélőt, a befogadót asszociatív utakra kalauzoló formaképzés, illetve képépítés, a jelképi megfogalmazás. Bráda Tibor alkotásain különös környezetekbe, jobbára tájba helyezett emberalakok tűnnek fel. A bohócok, a Gulácsy Lajos-titokzatosságú férfi- és nőalakok, a repülni tanuló ember megjelenítése festőnk ecsetje alatt fájdalmasan groteszk, az idilli – idillinek tűnő – jelenetek atmoszféráját irónia hatja át. Az elmosódásokban feloldódó figurák és formák a konkrétumokat a bizonytalanság ingoványos területére vezérlik, a képek furcsa történései – állapotrögzítései – a reális eseményszerűség és a furcsa látomás szintézisében jelennek meg. Oldott festőiség, gondosan mérlegelt és kimunkált kolorit, az alakokkal szervezetett, magabiztos képi hangsúlyok jellemzik Bráda Tibor piktúráját, s így artisztikus eszközei biztosan hordozhatják artisztikus mondandóját.” Ha a nagyméretű, a tájban festett, a táji környezetet megragadó akvarell-kompozíciókat is mérlegeljük, akkor elmondhatjuk, hogy ez a festészeti életmű a klasszikus festészeti hagyomány továbbéltetése jegyében bontakozott ki, amelynek egyik legfontosabb hivatása a látvány, a jelenség természetelvű megragadása és transzformálása: dús festőiséggel átitatott képpé avatása.

Nos, ezek a festői törekvések és értékek azonban csak áttételesen jelenhetnek meg, lehetnek jelen az olyan különleges, egyedi jegyekkel, önálló kompozíciós törvényszerűségekkel és hallatlan érzékeny kifejezőeszközökkel felruházott műformák esetében, mint az üvegablakok vagy a stációképek. Talán a legfontosabb meghatározó jegy, hogy ezek a művek funkcionális, szakrális jellegű, a keresztény hitvilágot, egy-egy eseményét, alakját, történését, jelképét megjelenítő alkotások, amelyek a szent hely szolgálatába állított, az architektúrával, az adott belső és külső térrel együtthangzó kompozíciókként születnek meg és fejtik ki hatásukat.

Meghatározó tényező a tartalmi vonzatokat hordozó, a motívumok kötöttségét megkövetelő ikonográfiai program: a budapesti-kiscelli stációsorozat is természetesen a kálvária-jelenetek, a Jézus-szenvedéstörténet rendje szerint tizennégy fülke-képből fűződik fel, míg a kőbányai, Lechner Ödön-tervezte gyönyörű Szent László templom üvegablakai a Szent László-legendáriumhoz, s a sárospataki Vártemplom üvegablakának tematikája szorosan a Szent Erzsébet-legendáriumhoz kapcsolódik. A stációképek a viszonylag kis méret, a zárt keret által a jelenet kifejezésére koncentráló, tömör, a túlzott részletezést kerülő komponálásra kényszerítik a művészt: itt a tizennégy képen végighúzódó egységre, a finom pasztell színekre, az egységesen semleges hátterekre, a szövegszalagok azonos felfogású elhelyezésére, és természetesen a Krisztus-alak kompozicionális kiemelésére hívhatjuk fel a figyelmet.  Az üvegablak-tervekkel kapcsolatosan már nehezebb dolgunk van, mert itt sokkal problematikusabb beszélnünk a megvalósult, a megvalósuló művek látvány-, illetve téri élmény által teremtett hatásvilágáról, az üvegablakon átszűrt fény által megjelenő üvegfestészeti kompozícióról, illetve arról a fénnyel, a színes fénysugarakkal és derengésekkel megfestett térről, amely a templom belső terét telíti meg és az építészeti térrel együtt szólal meg, illetve amely az este belül megvilágított templom révén az épület külső megjelenésében kivilágított üvegablak-képként jelenik meg.

A magyar üvegfestészetben, a magas technikai szinten kivitelezett ólomozott üvegablak-művészetben megkerülhetetlen az 1885-ben megalapított budapesti Róth Miksa-műhely, amelynek gyönyörű alkotásait napjainkban is számos épületben megcsodálhatjuk – ezúttal csak a budapesti Zeneakadémia ablakaira és a mexikóvárosi Teatro Nacional üvegmennyezet-kupolájára hivatkozunk –, s e Róth-műhely alkotásait kellett, fekete-fehér dokumentumok alapján rekonstruálni, újjátervezni Bráda Tibornak is a kőbányai Szent László templom üvegablakainak esetében. Itt tehát egy rekonstrukciós-újjáalakító, parafrázis-alkotó feladata volt a művésznek, míg a sárospataki Szent Erzsébet-kompozíció esetében már viszonylag szabadabb feltételek között dolgozhatott: és ezt jelzi az is, hogy egy, a Szent Erzsébet-ikonográfiában eddig nem szereplő mozzanatot kellett megjelenítenie, amely a „tegyétek boldoggá az embereket”-kifejezésben összegződik. A kereszténységben László, az árpádházi magyar király, és a Sárospatakon 1207-ben,  II. András és merániai Gertúd lányaként született Erzsébet hősies, humánus cselekedeteik révén váltak az egyház szentjeivé, akik így a keresztény élet példaképei, akiket tisztelet övez és akikhez segítségért fordulhatunk. Emberarcú alakjaikat ma is műalkotások sora állítja elénk, s jelenvalóságuknak, napjainkban való jelentőségüknek, példaadásuknak bizonyítéka lehet az a Sárospatak-Kassa Szent Erzsébet-út is, amelynek Bráda Tibor alkotása egy fontos láncszeme lesz.

Az immár több mint négy évtizedes alkotóút során, a festészeti ágazatban alkotott munkák mellett kifejtett, rendkívül jelentős üvegablak-tervezési és kivitelezési Bráda-munkásság e kiállítás révén csak mintegy futólagosan, esetlegesen felvillantható: a művésznek 1968 óta hatvannál több üveg-kompozíciója valósult meg magyarországi és külföldi szakrális terekben, illetve közösségi rendeltetésű és magán-épületekben. Tiszaújváros, Hejőkeresztúr, Mezőcsát, Törökbálint, Nyergesújfalu, Győrszabadhegy, Dunakeszi római katolikus templomait, kápolnáit ragadhatjuk ki mintegy találomra a hosszú-hosszú műtárgysorból. A magyar üvegművészet 1945 utáni történetét összefoglaló munkájában Varga Vera művészettörténész állapította meg: „Bráda Tibor festészete és üvegfestészete egyaránt figurális-szimbolikus, ugyanakkor alapvetően a színkezelésre épülő. A kompozíciót szinte mindenkor egy karakteres szín uralja, a kiegészítő színek az ábrázolás lényeges pontjain találhatók: Bráda a színek szubjektív térszervező szerepét alakította ki.” Nos, e festői gazdagsággal kecsegtető megállapítások érvényességét hamarosan itt Sárospatakon, a Bráda Tibor műhelyében megvalósult Szent Erzsébet-üvegablak révén is kontrollálhatjuk majd.