A Mindenség mérete címmel nyílt kiállítás az egri Kepes Intézetben. A kiállítás Demeter István pap, festő grafikáit és Haris László fotóművész Demeter István képeiről készült fotóit kívánja bemutatni. A kiállítást Dr. Löffler Erzsébet történész, az egri Érseki Gyűjtemény igazgatója nyitotta meg. Demeter István képeinek döntő része a sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény tulajdona.

Az alábbiakban Dr. Löffler Erzsébet nyitóbeszédét olvashatják.

Dr. Löffler Erzsébet köszöntője – kiállítás megnyitó, 2013. 06.15.

Demeter István pap, költő, festőművész

Egy híján 100 évvel ezelőtt született Jászapátiban egy kis tanyán egy család negyedik gyermekeként egy fiúcska, akinek apja a fronton harcolva tűnt el, így sohasem láthatta meg legkisebb gyermekét, és a gyermek édesapját. A család sohasem kapta meg a halálhírét, így a gyermek még hosszú éveken át reménykedett abban, hogy előkerül édesapja. Erről 1944-ben szintén a háború poklában, amikor tábori lelkészként szolgált, egy verset is írt, „Apám léptei keresem” címmel.

Egy medvetestű asszony járt álmomban a kertben, 

Őszülő jeges arcát sokáig nézegettem, 

Végső villámos őszi viharra ébredeztem.

A kert kopár, a sátorbontó idő loval már, 

Feltépett hantokon a varjú rivalgó kalmár

Az ősz mindig ilyen szép és mindig ilyen barbár.

Kopasznyakú tyúk várja az utolsó szemet még, 

Apám is így búcsozott, pedig nagyon szerették.

A falakon azóta huszadszor új a festék.

A kanapédeszkán meg harmadszor új a festék, 

Huszonnyolc éve elment, hiába is keresték, 

A kanapé csak itt van, kerítésnek kitették.

Haldokló száraz tökszár. Ezért a földért halt el.

Düledező istálló. Véréből várhoz malter,

Testéből búza lesz még. Behívót hoz a bakter.

Indulok holnap én is a rossz álmok földjére, 

Apám után, ki elment, elmúlt huszonnyolc éve.

Keresem most a lépteit s hogy merre folyt a vére.

Néhány év múlva édesanyja is meghalt, így a négy nagyszülő nevelt három, ill. egy árvát. Mélyen megrázta édesanyja halála, akit négyévesen látott elmenni: Nem „ágyban párnák közt” halt meg, ahogy asszonyibb lett volna, hanem véresen, ziláltan, kuszált hajjal, holtan is megrabolva még, ahogy hazahozták az útról kocsijával. Utoljára is küszködött még, vásáros ügyben járt, nem nézve betegségét, a háborús járványt, s utolérte a belső elvérzés ott, ahol összeérnek az akácok, elnyelte az út. Csak nagyon soká, úgy 16-17 évesen eszméltem rá, hogy kit vesztettem el. Jól és könnyen tanult, először a jászapáti gimnáziumba, majd a ciszterci rend egri Szent Bernát gimnáziumába járt. Ez utóbbi helyen kisszeminarista volt, vagyis a papi pályára készült már ekkor is. Sokat vívodott ezekben az években, hogy a papi pályára készülő fiatalnak szabad –e verseket írnia, szabad-e a művészetek iránt érdeklődnie.

Ezeket a gyötrődéseit így fogalmazta meg: „1929 tavaszán 14 éves fejjel a pályaválasztás főelődöntőjéhez értem. Fel-fel merült az már korábban is, hogy e fiúból pap lesz, de az is, hogy a fiú nem imádságon kapkod. Legalábbis nem csak! Mert azon is kapkodtam, és még mi mindenen! Csak azt akartam tudni, hogy önálló vagyok–e, vagy csak másokra hallgatok. Papi arcok és jellemek nem nagyon vonzottak, még főpapjaink közül is csak Prohászka püspök imponált, hanem az akkor még nagyon szorgalmasan olvasgatott Újszövetség Isten-arca, a tragikus és ismeretlen Jézus, a látszatra itt még elbukó Jóság, Szépség és Igazság, mintha nekem is mondta volna: Jöjj, kövess! Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. Klasszikus értelemben vártam valamiféle jelenéses hívást…” Mint látjuk, Prohászka Ottokár írásai határozták meg világszemléletét. A 20. századi modern katolicizmus szellemében készült lelkipásztori hivatására. De nagy hatással voltak rá Szabód Dezső írásai és Ady költészete is. Erősen érzékeny volt a szociális kérdésekre is, azokban az években, amikor Szabó Zoltán Tardi helyzete és Illyés Gyula Puszták népe foglalkoztatta a közvéleményt ő könyvterjedelmű szociográfiát írt szülőhelyéről, Jászapátiról. Ez sajnos csak kéziratban maradt és a kézirat is lappang valahol, ha egyáltalán még létezik. A festészettel csak életének utolsó két évtizedében foglalkozott.

1938-ban szentelték pappá. Jászárokszállásról helyezték káplánnak Kunszentmártonba 1947-ben, ahol két évet töltött. Innen Tiszafüredre került. Később újszentmargitai plébános, majd 1957-ben kerületi esperes. 1959-től 1977. január 6-án bekövetkezett haláláig Sajószentpéter plébánosa volt. Kunszentmártoni működése idején lelkipásztori munkája mellett hit- és erkölcstant tanított az általános iskolákban és a parasztdolgozók tanítóképző intézetében. Vezette az 1940-es évek végén még működő katolikus ifjúsági egyleteket, irodalmi esteket szervezett.

Már 1944-ben „Föl a hegyekre!” címmel kötete jelent meg, mely elmélkedéseit tartalmazta. Íróként, költőként talán többen ismerik, mint festőként, pedig a képzőművészet terén lényegesen nagyobb tehetségről tett tanúbizonyságot. Már kispap korában írt verseket, könyvkritikákat és írásai országos lapokban is megjelentek.

Teológusként kezdte meg elmélkedései összegyűjtését, illetve papírra vetését.

Kéziratos hagyatéka ma a sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjteményben található és még feldolgozásra vár. Festeni csak 46 éves korában kezdett. Ez egy teljesen új önkifejezési mód volt a meglett férfi életében. Őstehetség volt.

Így ír erről naplójában: 1959. október 30-án, őszi napsugárban, mennydörgés és villámlás, és jégverés közt – „szolgálati érdekből” – ismét Sajószentpéteres, ahol 1941-ben olyan parancsot kaptam, hogy „rázzam le lábamról a port.” Mintha már a másvilágról jöttem volna vissza. Körülnéztem a kedves temetőben, hogy váltsam meg a sírhelyemet. …1961 tavaszán Sajókaza felé kerékpároztam, leléptem, a zsebemből egy autóbuszjegyet kotortam elő, arra vázoltam fel egy domboldali víziót. Nyárom már 10 db rajzlapot vettem még nem tudtam, mire. Rajztáblámat is előkerestetem, amit 1947-ben olyan érzéssel kértem és kaptam egy diáklánytól, hogy szükség lehet még rá. Augusztus 4-én (nem én jegyeztem fel a dátumot) 46 és fél éves fejjel, egy álmatlan éj után, ellenállhatatlannak tetsző ösztönből, festeni kezdtem, azóta létmódom ez.

Fest az ember mindenütt. De ezt a sorozatot 1961-ben kezdtem el. Negyvenhat és fél esztendős voltam már. Valószínű, hogy gyűlt az anyag közben is. Biztos, hogy foglalkoztam a problémákkal. Ezer gátlás, akadály, nehézség, más irányú elfoglaltság közben is valószínűnek tartom, hogy bennem voltak azok a mondanivalók, amiket most ily módon próbálok levetni, vagy kifejezni.

Körülbelül 20 000 képzőművészeti alkotást készített, ezekből ma 2000 van Sárospatakon, a többi vagy megsemmisült, vagy lappang. Mivel műveit többnyire csomagolópapírra, esetenként használt csomagolópapírokra, plakátok hátuljára, stencilpapírra festette, azok nem voltak sem keretezve, sem paszpartuzva, könnyen lehetséges, hogy sok megsemmisült, ha nem értő kezekbe került. Nagyon ritkán használt nemesebb anyagot. Mindenféle technikát alkalmazott: tempera, olaj, tus, kréta, ceruza, papsajt leve, szőlőlé, stb. Most ebből egy válogatást látunk. Nem minden mű egyformán értékes, de mindegyik arról tanúskodik, hogy valami ősi tehetséggel volt megáldva, hiszen képzőművészeti tanulmányok nélkül is maradandót alkotott. Erről Kondor Béla, aki jól ismerte művészetét, sőt, barátok voltak, így nyilatkozott: Mi mesterek vagyunk, te azonban művész. Ösztönösség és tudatosság egyszerre jellemezték, nem állítható, hogy nem volt tisztában a képességeivel. Művészi elvei a következők voltak: 

- Magadat építsd, műved épül

- A siker titka: tudni kell nem törődni vele

- Semmi szüksége nincs arra a természetnek, hogy mi másolgassuk

- Közel, s távolban senki sem hasonló senki máshoz

- Lusta, de alapvetően a további munka érdekében

- Tiszteletre méltó álláspont, de az ellenkezője is az

- Sok útja van a művészetben a magáratalálásnak

- A szabálytalanságnak is megvannak a szabályai, csak nem az évezredes előítéletek tájain

- Művészet ellenességben húzódtak vissza a művészek? Hátha csak védekezésből, mert a hivatalos művészet volt művészet ellenes, akkor

- A kritika néha csak gólra megy. A gondolkodni rest közönség utána

- Hát a játék?

- Csend a lelke mindennek

Demeter Istvánt baráti szálak fűzték a 60-as évek magyar képzőművészetének jelentős alakjaival, Feledy Gyulával, Kondor Bélával, Csohányi Kálmánnal, Vály Dezsővel, Veres Gyulával. Amikor utolsó plébánosi állomáshelyén a sajószentpéteri templom belső terének díszítésére került sor, a seccok és a stációképek elkészítésekor igénybe vette az ő segítségüket is. Valószínűleg ezzel Sajószentpéteren nem aratott különösebb sikert – sőt, ma 2013-ban sem – erről így emlékezik meg a sajószentpéteri r.k. templom honlapja: Demeter István plébános 1965-ben és 1971-ben ismét renováltatta a templomot és a paplakot. Működése alatt a templom belső környezet gyökeres változáson ment keresztül. Ő így emlékezik meg róla: „ A belső díszítés még folyamatban van.” . Ekkor festették sötét barnára a 2x11 padsort, eredetileg világos barna színű volt. Reich Gábor folklór jellegű modern faszobra is ekkor került a templomba, melyet a plébános halála után levetek. Az eredeti stációs képsorozat néhány tagját ekkor cserélték le, többek között Kondor Béla műalkotásaira. Demeter plébános főművének a templom belső festését tartotta, melyet befejezetlenül hagyott hirtelen halála miatt. Feledy Gyula, Csohány Kálmán, Reich Károly és több kortárs művész közreműködésével festette át a belső teret. A falképek között többnyire a XX. századi lázálmok dominálnak, de a karzaton található falképek Bartók Béláról emlékeznek meg. Ugyanis Demeter plébános a helyi anyakönyvvezetésben kikereste a híres művész nagyszüleinek bejegyzését.

Erre a honlap ismertetésre rímel az az eset, amiről naplójában írt Demeter István. A  Krisztus ábrázolásokkal kapcsolatban írta le az esetet: Assy templomának oltárfeszületét, Lucie alkotását, az egyházi hatóság annak idején a világ minden részéről érkezett felháborodások miatt eltávolította. Erről a feszületről így ír századunk legnagyobb egyházművészeti szakértője: Ebben a műben a legerősebb kifejezését ismerhetjük meg annak, amit a művészetnek valaha is sikerült megvalósítania erről a misztériumról.

Művészetével szorosan kötődik Kondor Béla festészetéhez, a modern magyar képzőművészet egyik legmarkánsabb irányzatához.

Nagyon megragadott az, amit az egyházművészetről vallott, ami köztudomásúlag évtizedek óta válságban volt, sőt van, vagy egyáltalán nincs is. Egyházművészeti szempontból korunk a szegénység, a kegyelem-fosztottság korszaka… A világ régibb, mint az egyház, Isten a világnál is régibb. A művészet egyidős az emberiséggel. Tehát az egyház tanulhat Isten után a világ és a művészet eseményeiből is… A giccskultusz csak az eltorzult szép-igény terméke. Istenről is giccses fogalmak vannak forgalomban. 

Művei jelentős részét bizonyos témakörök alapján lehet csoportosítani. Tehát bizonyos – főleg filozofikus – kérdések foglalkoztatták. Lét és nemlét, teremtés, megváltás, kozmosz és káosz. Vannak persze olyan alkotások, melyek nem sorolhatók sehova. Itt is igyekezett a rendező Bán András ennek megfelelően rendezni a képeket. A Krisztus ábrázolások, az ember-ábrázolás.

Említést szeretnék tenni két sorozatáról, egyik az Anyaghimnusz ciklus, melyet Teilhard de Chardin költeménye ihletett, másik pedig a Néger ima c. sorozat.

Utolsó plébánosi állomáshelyén, Sajószentpéteren maradtak művei összecsomagolva, a csomagra ezt írta: Vagy a muzeológusoknak, vagy az egereknek. Utóda a plébánosi székben inkább ez utóbbiaknak szánta, mert kitette egy fészerbe, ahonnan Barna Gábor professzor néprajztudós, Czeglédy Ilona, a Miskolci Galéria egykori vezetője és Kuklay Antal plébános a sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény vezetője mentették ki. Barna Gábor kegyeleti okokból is, hiszen édesapja az egri Ciszterci Gimnáziumban padtársa volt Demeter Istvánnak. Czeglédy Ilonának és Kuklay Antalnak a kegyeleti okok kívül szakmai indíttatása is volt. Jelenleg Barna Gábor a hagyaték gondozója. Demeter Istvánnak eddig volt két gyűjteményes kiállítása, verseiről többek között Kuklay Antal tollából jelent meg több méltatás és válogatás, képzőművészeti munkásságának összegzésével, értékelésével még adós a szakma. Említést érdemel az a portréfilm, melyet Gulyás János 1968-ban készített róla Elnevezték prófétának címmel.

Haris László

Fotóművész pályája nem a hagyományos úton indult, 1956. november 2-án, 13 éves korában megengedték neki a szülei, hogy végigfotózza az 1956-os forradalom budapesti helyszíneit. Házkutatástól tartva a fotókat a negatívokkal együtt megsemmisítette, ezért hosszú évekig azt gondolta végképp elvesztek. Néhány évvel ezelőtt találkozott egy gyerekkori barátjával, aki megőrizte a fotók másolatait. A képek – a számítógépnek köszönhetően – szép nagyításokban a forradalom győztesnek hitt pillanatait mutatják be egy gyermek szemszögéből. 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján állították ki azokat a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban és Washingtonban.

Felsőfokú tanulmányokat a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán végzett (1962-1968). 1972-1980 közt fotográfus a Nagyító c. hetilap szerkesztőségében, 1980-1990 közt standfotós a Pannónia Filmstúdióban, 1992-től 1997-ig a Teszt Magazin fotográfusa. 1982-2000 között kulturális és politikai plakátokhoz készített fotómunkát grafikus barátaival. 2003-l a Magyar Mozgókép Közalapítvány Animációs Szakkuratóriumának, 2004-től a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségének tagja.

Legszívesebben képzőművészekkel, filmesekkel dolgozott együtt. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején részt vett a Szürenon (Szürenon magyarországi művészcsoportosulás munkájában, neve alapítójától Csáji Attilától származik, „sur et non” kifejezésből. A szürrealizmus és a nonfiguratívitás összevonásából…) és a balatonboglári kápolnatárlatok kiállítói közt. 1975-ben akció sorozatot készített Jele és árnyék címén, ugyanekkor alkotta 480 fotóból álló fotószekvenciáját, mely jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában található. 1992-ben megalkotta Az angyali követés című film forgatókönyvét, a filmet Dániel Ferenccel és Orosz Istvánnal készített el. Megismerte az animáció film technikáját. fotósként majd animátorként számos film készítésében vett részt. Új fotó-animációs eljárást dolgozott ki, amit először Orosz István Ah Amerika! (1984) című filmjében alkalmaztak.

Sajátos stílusát az adja, hogy képei gyakran egy parányi valóságrészlet makronagyításai, áthallásos filozófikus mondanivalóinak közvetítésére a legalkalmasabbak.